Az alábbi sorokban a körösladányi Cuháré Citerazenekar művészeti vezetőjének, Komróczki Gyula népi hangszerkészítő gondolatait, vélekedéseit mutatom be a jelenkori citeramozgalommal kapcsolatban. Az interjú során egy új, eddig nem részletezett problémára hívta fel a figyelmet, amely szerint nem kizárólag a citerás népzenei mozgalommal kapcsolatos, hanem azon túlmutatva, társadalmi indíttatású.
Véleménye szerint a kérdés sokkal komplexebb, mint az gondolnánk. Mára a feledés homálya fenyegeti azt a népi kultúrát, amely meghatározta magyar parasztságunk több évszázados mindennapjait. Olyan önzetlen, barátságon alapuló emberi kapcsolatok, hagyományok, szórakozási megnyilvánulások és lehetőségek vannak kiveszőben, ebben a mai modern, sokszor nyugati mintát követő "Coca-Cola kultúrában", amelynek részét képezi a magyar népzene is. Természetesen nem hárítható minden probléma a megváltozott társadalmunkra, ugyan olyan mértékben "hibás" a népzenét kisajátító népzenészek rétege is. Itt most a zenészek felelősségét tárgyaljuk, társadalmi okait egy későbbi fejezetben, Dr. Sárosi Bálint 2004. decemberében adott rádióinterjúja alapján kerül bemutatásra. Igaz, ez utóbbi nem tartozik szorosan a citerához, mégis szükségét érzem a bemutatását, az iménti gondolatok kapcsán.
"Célom az, hogy a népzenét levegyem a pódiumról, és visszategyem azt az eredeti közegébe. Vissza kell kerülnie az otthonokba, azokba a meghitt mikroközösségekbe, ahonnan azt néhány évtizede a színpadra emelték fel. Hibásan." Hiszen csak eredeti helyén értelmezhető helyesen a népzenénk, más környezetben jelentése sérül, illetve más, hamis funkciót kap. Első lépésként a "népzene újra megismertetése, megszerettetése" a cél, s ezt követően válhat a köznapi élet részévé. S a cél elérése érdekében bármilyen eszközt be lehet és be is kell vetni. Gondol itt a többszólamú citerazenére, amely meglátása szerint vonzza a fiatalokat. Tapasztalatai szerint, nem csak a fiatalok kedvelik ezt a hangzásvilágot, hanem a közönség előtt is nagy sikereket lehet elérni. Igaz, bizonyos szintig hatásvadászatról is szó van, mert a műsorszámok összeállításánál egyfajta szempont a közismert, fülbemászó dallamok beillesztése a csokorba, de szükséges. Ugyan így a játéktechnikai virtuozitás is a szórakoztatás része, hiszen az eredetileg vonószenekarok által játszott dallamok és ezeknek olykor bonyolult díszítéseinek a lejátszása nem könnyű feladat. Ráadásul két, alapvetően különböző hangszertípusról beszélünk, melyek játékmódja teljes mértékben különbözik egymástól. "De a citerásaim nem fáradságot nem kímélve, vállalnak nagyobb energia-befektetést az ilyen darabok esetében, mert látják maguk előtt a célt, hogy megpróbálják a hangszer adottságait maximálisan kihasználni." A zenekarvezető megfigyelései szerint, van egy bizonyos réteg, főként fiatalok, akiknek "elegük van a dallamnélküli technozenéből" és nagy érdeklődéssel fordulnak a népzene e formája iránt. Ennek a társadalmi szegmentumnak kíván kellemes szórakozást, humánusabb, érzelmekben gazdagabb emberi kapcsolatokat nyújtani ez az irányzat. A népzenét nem tudományos alapokon, hanem annak gyakorlati oldaláról kívánják megközelíteni. Nem tudatos értékmentésről van szó. Így igaz, csorbulhat a hagyományőrzés, de a népzenét, a népi kultúrát megismerhetővé tudja tenni bizonyos mértékig, annak a korosztálynak is, amelyik már nem született bele.
A hangszer technikai kihasználásáról érdekes vélekedése van Komróczki Gyulának.
"Nagyapáink csak azért nem játszottak harmonizált népzenét, mert a maguk által összeeszkábált hangszerek alkalmatlanok voltak az együttjátszásra, zenekari hangásra. Főként azért is használták ritmushangszerként, mert olyan hamisak voltak az érintők, hogy a dallamot sokszor ki sem tudták felismerhetően játszani. Ha olyan hangszerekkel zenélhettek volna, mint amilyenek manapság léteznek, biztosan megpróbálták volna akkordokkal kísérni a dallamot." Egyet viszont nem hagyhatunk figyelmen kívül: hogy a magyar népzene ősrétegéhez tartozó, főként pentaton hangsorú dallamok, nem tűrik meg a népzenében is alkalmazott harmóniákat! Nem szoríthatunk egy 1000-1200 éves dallamot a nyugati zenekultúrából táplálkozó, és azon alapuló klasszikus és romantikus harmóniai rendbe. A magyar paraszti vonós népzene és a speciális kategóriát képviselő cigányzene, az imént említett korstílusok harmóniai elemeit átvette, oly módon, hogy annak szabályait nem vette kötelező érvényűnek. A citerán –és a népi vonószenekarok esetében is- a modális vagy tonális hangsorú, illetve hangnemű dalok és táncdallamok játszhatóak el akkordikus környezetben.
"Véleményem szerint a népzene nem statikusan állandó, hanem dinamikusan fejlődő örökségünk. Az akkordikus citera-zenekari előadásmód egyszerű továbblépés a régihez képest, a hangszer minőségi változásainak köszönhetően. Nem szabad elfelejteni, hogy miként uralták elődeink ezt a hangszert, de nem szabad útját állni a fejlődésnek sem." Azt, hogy ezt fejlődésnek fogjuk-e fel vagy sem, erről folyik a vita a két tábor között évtizedek óta. Ez a kérdés legitimalizálja vagy éppen cáfolja meg, az irányzat létjogosultságát. Ebben a kérdésben nehéz a kompromisszum. Miért ne létezhetne egymás mellett a hagyományőrzés és az újító szellemiség, hiszen a fő irányvonalak megegyeznek, csak más eszközrendszerrel kívánják céljaikat elérni. Az ellentétek a két tábor között, a részletekben keresendőek.
Pálnik András
www.palnik.eu