"Korszakunkban a dalos összejövetelek alkalmai erősen megritkultak. Akad mégis olyan alkalom, amikor jólesnék közös vidám dalban feloldódni, de többnyire nem találjuk meg hozzá a mindenki által hagyományokból ismert és elfogadható közös dalt. Olyan dalt, amilyennek jó félévszázaddal ezelőtt még bővében voltunk. Büszkélkedtünk azzal, hogy nálunk a zeneoktatás kiinduló alapja a hagyományokban kiérlelődött népdalkincs. De ha valakinek spontán daloláshoz támad kedve, nem veszi elő az iskolában tanult, minősített dalokat. Ezek dalolása valamiképp az előírt viselkedéshez tartozik: iskolában megformált ízlést, sterilizált haza- és népszeretetet –voltaképpen kevés életszerűséget fejez ki. Akadnak nagy számban népdalénekeseink, akik lelkesen fedezik fel és mutatják be a paraszti korábban még nem terjesztett darabjait. De a helyek és alkalmak, melyeken ők dalolnak, nem vonzzák a társadalom minden rétegét, főleg nem az önfeledten múlatni akarókat. Velük akarva sem lehet együttdalolni, hiszen ők műsort adnak, s már előadói becsvágyuk sem engedné, hogy mindenki által jól ismert és kedvelt dalokkal traktálják közönségüket. Többségük különben is hivatásnak érzi, hogy a hagyomány mély rétegeiben rejtett zugaiban keressen "újdonságokat" és ilyenekkel lepje meg hallgatóit."
Ehhez a folyamathoz legalább annyira járultak hozzá a népművelők, az énektanárok, mint a "becsvágyó" népzenészek. A hangszeres népzenészek közül leginkább a citerások "okolhatóak", mert a citera-zenekari mozgalom a legnagyobb tömegeket megmozgató áramlat. Ezért az ő feladatuk is lenne ez ellen tenni, a magyar népzenét visszaadni a magyar népnek. Az erre irányuló törekvéseket, annak megvalósítására alkalmazott eszközöket, megtaláljuk az interjúkban megfogalmazott nézetekből.
A citera, mint fejlődő örökségünk. Fejlődő, hiszen rengeteg apró változtatáson ment keresztül, mind a hangszer felépítését nézve, mind pedig annak alkalmazási területének tekintetében. A folyamatos minőségi javulásnak köszönhetően, nagyobb, eddig nem ismert területeket hódított meg. Örökségként megmaradt a hangszer eredeti funkciója: a magyar népzene interpretálása. Az, hogy mi a követendő út, úgy hiszem bármelyik, ami arra irányul, hogy közös népzenei kincseinket megfelelő gonddal megőrizzük, továbbadjuk, de mindeközben saját és mások szórakoztatására, a lélek építésére felhasználjuk. Hiszen használták elődeink, használjuk mi is, és tanítsuk meg használni a következő nemzedéket is.
Pálnik András
www.palnik.eu