A gyermekkori népzenei élmények, az édesapám cuháréi, a gyermekzenekar alapítása, vezetése, a régi hangszerek gyűjtése, karbantartása, javítása, a népzenei táborok, a hangszerkészítőktől kapott fontos információk ellenére nem éreztem magam „felhatalmazva”, hogy saját tervezésű hangszert készítsek.
Fontosnak tartom a citera múltját, jelenét megismerni, hogy méltóképpen tudjam a jelen és és majd esetleg a jövő citeráit elkészíteni.
Kutatásaim során sok érdekes információra bukkantam. A hangszer óriási fejlődésen ment keresztül, és természetesen a mai napig sem állt meg ez a folyamat.
A legelső hangszernek az egyik ősünk foga közé szorított állati vagy növényi eredetű húr megszólaltatása számított. Az egész civilizált emberiség szempontjából döntő lehetett az a fordulat, amikor ősünk e darabka húrt egy bothoz kötötte. Így született meg az íj és egyben az első pengetős hangszer. Évezredek teltek-múltak. Valamelyik ősünk nem volt megelégedve e hangszerhangszínével, hangerejével. Tenni próbált valamit. Az íjat összekötötte egy kiszáradt tökkel, vagy hasonlóval. Zseniális volt az is amikor több húrt is megpróbált kifeszíteni egy íjra. Valaki az egész íjat félretette és egy darab lapos fára feszítette ki a húrokat. Már az őskorban is szétvált a hangszertípusok fejlődése: a lantfélék, a hárfák, a citera fajták más-más irányba indultak el a jövő felé vezető úton. A citera fajták fejlődésénél országonként sok rendkívüli ötletet tapasztalhatunk.
Néhány különleges citera és érdekes technikai megoldása:
- Egy ritka, érdekes, ősi hangszer a madagaszkári „valiha”. E hangszert „csőciterák” családjába sorolja a szakirodalom. Egy vastag bambusz törzs képezi a hangszer testét, melyre körös-körül húrokat feszítenek ki. A magyar „kukoricakóró hegedűt” ugyanebbe a ritka hangszercsaládba sorolta az irodalom.
- A „kotó” nemcsak japánban, de egész Távol-Keleten ismert, csak neve változik más-más országokban. Koreában „kaja-gum”, Kínában például „ku-csin” néven ismert. - Az indiaiak a „vina”-jukat közvetlenül az istenektől eredeztetik, hozzátéve hogy a hangszer alakjának, arányainak ihletője a női test volt.
- A citerát a biblia is említi, több helyen is. Az Ó-Testamentum „kinnor” és „negina” nevezetű hangszereit szokás citerának fordítani, persze ehhez tudni kell, hogy a bibliát az idők során nem hangszerészek fordították
- A Közel-Kelet jellegzetes citerája a „kánun”. Egyiptomban, Tunéziában, Algériában, Líbiában, Irakban egyaránt ismert.
- A finnek „kantele”-je, az ukránok „bandura”-ja is óriásit fejlődött az elmúlt fél évezred alatt.
- Praetorius 1619-ben megjelent könyvében már korszerűtlen, de rendkívül népszerű hangszerként írja le a „scheitholtz”-ot. Ez az instrumentum, amely nagyjából a mai magyar citerák felé is jelöli az utat. Ez a hangszer az alapja a francia „epinette”-nek, a norvég „langleik”-nek és a német, osztrák citeráknak is. A nálunk ”stájer” citerának nevezett hagszer vezet el bennünket elsősorban az újkori, minden zenei igényt kielégítő, modern citera hangszer megszületéséhez. A mai felfogás szerint mi magyarok a citerát innen, Nyugat-Európából integráltuk a magyar kultúrába.
- 1862-ben megszületik a mai értelemben is modern „koncert citera”. Építője: Max Amberger. A 29 bundos, kromatikus fogólap fölött 5 húr feszült az un. „lengőhúrok száma közel 40.
- Magyarországon megtalálható citera tipusok: vályu citera, galambdúcos citera,lófejes citera, hasas citera, kétfiókos citera, belsőfejes citera, hárfa citera, négyfiókos citera, illetve diatónikus citera. A magyar fantázia büszkeségei lehetnek a szépen faragott citerák. Van méretbeni eltérés is köztük, a félméterestől az akár egyméteresig. A legrégebbiek között több van az úgynevezett vályúciterákból. Ezeket egy fából faragták vésővel. Az újabbak szépen „cinkelve”, csapolva, esetleg hajlítva készültek. Úgy látom, hogy a fennmaradt legrégebbi magyar citerák olyan típust képviselnek, amelyek mindenképp jóval régebbi időkre vezethetők vissza, lásd az 1500-as években született Károli-Bibliát, melyben a citera, e legrégebbi fordításban szerepel. A kétsorérintős citerák hangolását ma egyértelműen magyar rendszernek tartják: a külső húrok (három vagy négy) egy diatónikus érintősor felett futnak, mellette az ugyanarra a hangra hangolt belső kettő vagy három húr egy-egy „félhangos” érintősor felett fut. Én általában a 4+3-as variációt szoktam alkalmazni. Szerintem ennél a megoldásnál a hangszer hangosabbá válik, s egy-két dallamhúr leszakadása nem jelent akadályt a további zenélés során. Ha jól belegondolunk ez egy elég speciális megoldás pengetős hangszereknél, igaz, számunkra teljesen megszokott. Ami a kísérő húrok hangolását illeti, kezdetben a dallamjátszó húrokkal azonos hangra (pl. a régi magyar „vályú” és „kanál” citerák), majd később egy kvinttel vagy oktávval a szólót játszó húrok alá hangolták. Természetesen én ezt a bevált hangolási módot alkalmazom.
Az idő múlásával megnőttek a citerával szemben állított követelmények is. Már nem volt elég, hogy ugyanazt a dallamot 5-10-15 egyforma citerán „verték ki”, bár a citera rendelkezik bizonyos önkísérettel (kísérő húrok), csakhogy a többi hangszeren is ugyanaz a „kíséret” szólalt meg. Ahhoz, hogy a szó klasszikus értelmében vett zenekar kifejezést alkalmazhassuk, szükség van különféle hangszerekre, hangzásvilágokra, ellenszólamokra, legyen dinamika stb. E cél megvalósítására kiváló eszköz lehet a citera korszerű megszólaltatásának módja, a fejlett játéktechnika, amely a fül számár5a kellemes, élményszerű hatást biztosít. A cél –ahogy a közmondás is mondja - szentesíti az eszközt. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az idők során maga a hangszer is jelentős fejlődésen ment keresztül: a cuhárék citerása álmodni sem mert volna olyan kiváló citerákról mint a mai hangszerek. Merőben újszerű citeratípusok születtek: picolo, tenor, basszus és bőgő citerák. Ezekkel a hangszerekkel – a teltebb hangzás érdekében – általában „hasas” kivitelben találkozhatunk. Citeráim megtervezésekor a fentiekben leírtak motiváltak. Megpróbáltam a számtalan ötletes, s főleg hasznos megoldásokat – az általam megálmodott hangszerekben – megvalósítani. A hangszer összeállításának főbb mozzanatai megegyeznek – csak a méretek különbözőek – ezért a technológiai megoldásom mindegyik típusra vonatkozik. A fej, a far, és az oldalfejek (kölyökfejek)keményfából készülnek. A fedőlap csomó mentes fenyőfából, a hátlap pedig hársfából készül. A hangszereim elkészítésének minden fázisánál csak természetes anyagokat alkalmazok! Leírásom végén elárulom titkomat.
A jó hangszerhez szükséges:
a zene szeretete
- a hangszer iránt érzett tisztelet
- a hangszer múltjának és jelenének ismerete
- a hangszer – megfelelő szintű – megszólaltatásának tudománya
- kiváló minőségű alapanyagok
- nagy gondossággal végzett, precíz munka
Az általam készített citerákat egytől-egyig „gyermekeimnek” tekintem. Hangszereim a kézimunkámnak és simogatásaimnak a formájukat, szeretetemnek és tiszteletemnek a küllemüket, a lelkem egy darabjának pedig a tiszta, zengő hangjukat köszönhetik.