Na, ezek a lányok sem a mobilt nyomkodják – citeráznak!

Ahogy csütörtök este bóklásztam a békéscsabai főtéren (a közfoglalkoztatási kiállítás már épp az utolsókat pulzálta), akarva-akaratlanul beszippantott egy csudás citeraegyesület grosszója. És szó szerint földig érő borostával néztem, ahogy a szeptettben vagy négy gyönyörű lány muzsikál. (Ők sem mobilt nyomkodják otthon a szabadidejükben. Igazam van, Komám?) Később megtudtam, a körösladányiak üdvöskéjére, a Cuháré Citerazenekarra találtam rá. Vagy ők rám, de nekem jobban esett.

A cuháré táncmulatságot jelent. A század elején az volt a tanyasi dizsi. Szombat esténként összejártak a népek; s míg a citerások tolták a zenei aláfestést, addig az arcok borozgattak, táncolgattak – dallamok, népies rigmusok, négynegyed és semmi tucc-tucc lengte be a vályogok atmoszféráját. (Ha mély, nemzeti reformer lennék, szívesen visszaállítanám ezt az ízig-vérig emberközpontú tevékenykedést.)

Itt is, a 21. század hajnalán,

aki csak látta a csapatot minden bizonnyal megbabonázódott: a gyerekek és az ázott torkúak szólótáncot lejtettek a színpad előtt, a sokaság meghajolt előttük, a nagymamák pedig lehunyt szemmel tapsoltak.

A Cuháré muri után Komróczki Gyulával (népi hangszerkészítő), a társulat motorjával incselkedtem.

Megtudtam, Komróczki mester oktávonként mélyülő, különböző méretben (pikoló, prímás, tenor, kisbasszus és basszus) gyártja a citerákat. Egy-egy zeneszerszámba rengeteg időt és még

több lelket csurgat bele.

Elmondása szerint a hangszerkészítés olyan, mint a főzés: ugyanazokból az alapanyagból lehet nagyon finomat és nagyon rosszat is alkotni. Mint ahogy az előbb említettem, szükséges egy kis lélekkonvertálás is a művelethez, és persze simogatni kell a fát.

S mielőtt elfelejteném, a muzsikus egyenes ágon örökölte édesapjától a citeraszerelmet. 1978-ban, tucatnyi esztendősen nagy tervekkel lépett az apja elé (kívűl-belül meg akarta ismerni a hangszert); és az Öreg nagy boldogságára bekapcsolódott a vérvonalba. (A Cuhárét csak 1985-ben alapította meg.)

Az együttes néhány éve benevezett

egy fővárosi világzenei versenyre (ahol Liszt Ferenc akadémisták, országosan elimsert modern- és jazz-zenészek indultak) és meg sem álltak a középdöntőig.

A másik érdekesség az volt, amikor a neten megtalálta őket japán kelet-európai sajtóreferense, maga Motegi Masashi, aki Tokióból leutazott Körösladányba.

A találkozást követően Komróczki Gyula azt mondta Masashi úrnak, hogy nagyon szívesen jammelnének japán kotósokkal, csak hát nem ismerik a kultúrájukat. Azt követően kaptak egy CD-t, amelyen japán szimfonikusok játszották népük zenéjét. Majd Fábián Béla, a társulat hangszerelője elkészítette a japán népzene szimfonikus zenekari hangzású partitúráját – citerákra. Hónapokkal később ez a munka el is hangzott a fővárosi Fonóban. (Patetikus volt.)

Dagályos felvetésemre,

miszerint milyen jó, hogy a Cuháré szépségei az internetezés helyett a gyakorlást választották, elmesélte: „amikor Szeleczki Erzsébet, az egyik tagunk 14 éves volt, odajött hozzám és azt mondta: nagyon nem szeretem a népzenét, a citerát kifejezetten utálom, de én hajlandó vagyok megtanulni, mert be szeretnék ebbe a csapatba kerülni. Majdan a gimnáziumi ballagására már citerát kért ajándékba, és azóta velünk van".

Forrás: www.hir6.hu (Such Tamás, 2015. szeptember 19., szombat 07:12 )